Félelem

Mostanában sokat gondoltam a félelemre. Mitől is fél valaki, aki átesett már stroke-on? Jobbára majdnem mindentől. Olyan dolgoktól, amiket más el sem tud képzelni. És sokszor el sem tudja mondani mitől fél. Miért is fontos ez? Azért, mert ezek a félelmek akadályozzák abban, hogy fejlődjön. Sok esetben a félelem az egyetlen gátja annak, hogy megtegye azt, amitől előtte nem félt. Próbáltatok-e valamit megtenni, amitől rettegtek? Ha mondjuk féltek a mélységtől, átmentetek-e már egy szakadék felett egy függőhídon? Lehet, hogy igen, lehet hogy nem. Ez a mi választásunk, hogy megküzdünk-e vele, kitesszük-e magunkat a félelmünknek és megpróbáljuk-e leküzdeni. Ha azonban egy olyan dolgotól félünk, ami miatt nem tudjuk élni az életünket, akkor muszáj lenne legyűrni. Ha félünk attól, hogy felálljuk egy székből, akkor valószínűleg szembe kellene néznünk ezzel a félelemmel. Átlagos körülmények között. De mi történik a stroke-on átesettekkel? Először magához tér az ágyon, jobb esetben felfogja, hogy valami történt vele. Aztán megpróbál felülni az ágyon, ahogy szokott, és eldől… Rájön, hogy nem tud megülni a saját erejéből, mert a teste nem teszi azt, amit korábban. A fél oldal nem működik. (Sajnos, van, akinél 2 eseményt követően egyik oldal sem) Így aztán szépen lassan megtanulják, hogy a “rossz” oldalra nem lehet számítani. Elkezdik az egyensúlyi pontot a “jó” oldal irányába tolni, torzul a mozgás, az észlelés, rögzül az, hogy fél oldalon működik jól a test. (Természetesen van, akinél viszonylag gyorsan visszaállnak a funkciók, ez a szerencsés eset.) Aztán hazakerülnek, ahol nem tudja senki, mi következik és hogyan. És jönnek az esések… És az esésnél nincs semmi a kezünkben, ami tompítson, mert az az oldal lassan reagál. Elestünk. Trauma. Sérülés, törés, bármi. De még ha nem is történt nagyobb baj, akkor is azzal szembesülünk, hogy nem tudunk felállni. Nemhogy nem tudunk felállni, hanem még segíteni sem tudunk annak, aki fel akar állítani, mert adott esetben ellentartunk a segítségnek, így még nehezebb lábra állni. És ez megtörténik sokszor… Kétségbeesés, félelem, pánik, mentő…. És még sorolhatnánk. Így kerültünk haza. És még azt a megjegyzést is megkapjuk, hogy miért akarjuk, hogy járjon az, akinek ilyen veszélyes. Hm. Szóval inkább feküdjön?

Az előbbiekkel csak azt akartam szemléltetni, hogy ez az az eset, amikor kialakul a félelem bennünk az eséstől, pánikba esünk, hogy nem tudunk felkelni, és végül a félelmünk olyan gátakat alakít ki bennünk, ami meggátolja, hogy fejlődjük. Félünk felállni, félünk járni, félünk használni a “rossz” oldalt, félünk bármitől, ami nem a szokásos, berögzült állapot.

A legjobb lenne, ha a félelem nem alakulna ki… De ez egy másik történet.

Ha a félelem kialakult, akkor már csak egy út van: le kell győznünk. El kell hinnünk, hogy meg tudjuk csinálni és ki kell találni, hogy hogyan oldjuk meg. Kemény küzdelem ez. A saját félelmünkkel a legnehezebb megharcolni. Két hónapja még édesapám is pánikolt. 9 év esése volt mögöttünk. Kis lépéssel indultunk: először csak térdre mentünk le és fel. Ez volt egy hónapig egy héten kb. 5 alkalommal az egyéb gyakorlatokon felül. Aztán jött a neheze. Lementünk a földre. Ez nekünk sajnos nem volt olyan egyszerű, mivel nem csak a félelem volt a korlát, hanem a test, a merevség, gerincferdülés is. De megtettük. 3-4 alkalom után pedig már 1 ember segítségével sikerült felállni. És már nem fél lemenni a földre, mert tudja, hogy fel fog állni. És szeretném, ha mindenki tudná, hogy ha a mi korlátainkkal is megy, akkor ez igenis mindenkinek fog menni. Hozzáteszem, hogy amióta folyamatosan edzünk, azóta esésünk sem volt.

Biztatni szeretnék hát mindenkit, hogy győzze le a félelmét és segítsen a társának, barátjának, rokonának, hogy ő is legyőzhesse. Mert ha rá merünk állni a sérült oldalra, hogy használjuk a “rossz” lábunkat, akkor esélyt adtunk arra, hogy járjunk, és ha fel tudunk állni, akkor nem kell félnünk, hogy a földön maradunk. Tudom, ez nem ennyire egyszerű, hiszen nekünk is kemény munkánk van benne. Sok-sok hónap összességében, napi 2-6 alkalmas gyakorlatozással. Tehát ez nem a könnyű út. De ez visz előre.

Kitartást mindannyiótoknak és szálljatok szembe a félelmetekkel!